Nem én választottam

Nem vagyok megáldva íróivénával, így előre is elnézést szeretnék kérni a blogbejegyzéseim stílusáért és minőségéért, igyekszem minél színesebben leírni élményeimet.

Június 17-én 4 órakor felszálltam a gépre és elindultam Uganda felé. Dubaiba repültem először, ahol aztán 8 órát vártam az átszállásra éjféltől, az éjszaka meglehetősen kényelmetlen volt és keveset tudtam aludni. Reggel még egy utolsó jó kávét ittam és fánkot ettem, most egy darabig nem lesz lehetőségem a megszokott kávémat inni. Kiderült, hogy nem emirates-szel repülök tovább, hanem flydubai-al, mert ez egy közös járatuk. Mivel ez egy fapados járat, se étel, se ital, se takaró se semmi nem járt az úthoz, a kényelem utolsó morzsáitól megfosztottak :D. Szerencsére magammal hoztam az előző útról a takarót és a párnát (a reptéren való alváshoz is jól jött és későbbiekben is hasznosnak bizonyult), mert megfagytam volna másképpen a repülőn. A járatban az is érdekes volt, hogy mint egy busz leszállt Entebbében, aki oda jött leszállt, többiek repültek tovább Kongóba. Egy kongói srác ült mellettem, nagyon aranyos volt és nagyon érdeklődő, de mivel éjszaka nem aludtam a beszélgetés közben elaludtam, mintha egy kővel vertek volna fejbe. Mielőtt leszálltam volna a repülőről felajánlotta, hogy Tanzániába szívesen eljön velem és franciául is megtanít, majd elkérte a számom, hogy kapcsolatban tudjunk maradni :D Leszálltam a repülőről, és ráléptem az ugandai földre 😊 Még mindig furcsa volt, hogy itt vagyok. A vízumot fél órán belül kérdés nélkül megkaptam és a csomagom sem veszett el! Kiléptem a reptérről és elgondolkoztam, hogy mi van ha senki nem vár rám? Egyedül szerveztem, egyedül találtam a szervezetet és egyedül indultam neki mindennek. Nem ijedtem meg vagy semmi ilyesmi, csak először gondoltam bele, hogy miért vagyok ilyen hülye, miért ugrottam ebbe fejest ennyire egyedül, miért hagytam otthon mindent, hogy a semmi közepére jöjjek?

Szerencsére vártak rám, és megvártuk a többi önkéntes társamat is. Joseph és Nada várt ránk. Nada 5 hónapig önkénteskedett itt és a héten megy el. Joseph pedig helyi, ő az aki állandóan velünk van, segít nekünk és figyel ránk, Joseph éjjel-nappal szószerint rendelkezésünkre áll! Minden zökkenő mentesen ment, csak egy lánynak veszett el a csomagja (2 nappal később meglett). Egy mini busszal (ami kissé érdekes állapotban volt) elindultunk Busembatiaba. Én ülhettem elől, mert a lábam sehogy se fért be hátra. Az út rettentő hosszú volt, 220 km-et 6 óra alatt tettünk meg (Kampalában hatalmas dugó volt), és a kocsi gumija olyan szinten felforrósodott, hogy alig tudtam ülni az ülésen. Míg robogtunk hazafelé, továbbra is a mit keresek én itt gondolatok kavarogtak a fejemben. Túlságosan természetes volt számomra, hogy ott ülök, egy vadidegenekkel teli kocsiban és zötyögök Afrika közepén egy ismeretlen kisváros felé, ahol nem tudom mi vár rám. Ahogy azon gondolkoztam, hogyan jutottam ide egy dologra jutottam: nem én választottam ezt, - hogy is jutna bárkinek ilyen az eszébe- engem választottak erre. És miért? Nem azért valószínűleg, hogy én itt megváltsam az embereket, megmentsem őket és megváltoztassam az életüket, persze biztosan sok minden lesz, amiben segíthetek, és amit taníthatok nekik, de úgy érzem nekem van szükségem rájuk és én fogok rengeteg mindent tanulni tőlük! Nem csak magam miatt kell ez a fajta tanulás, ezt későbbiekben biztosan fel fogom használni és tovább adni azt a tudást és azokat az értékeket, amiket itt tanulok. Tehát egyelőre az én konklúzióm, hogy az utamnak célja van, hogy a Jóisten nem véletlenül küldött ide és ha még nem is értem pontosan és mások sem körülöttem, később mindenre fény fog derülni😊