Helyzet jelentés félidőben

Most értem el itt tartózkodásom feléhez. Nagy fejtörésben voltam/vagyok, hogy mikor menjek haza, hova menjek előtte. Tulajdonképpen nagyon rövidnek érzem az ittlétemet, mivel most vagyok a felénél és úgy érzem, hogy csak most érkeztem meg. Szívem szerint meghosszabbítanám itt tartózkodásomat 1-3 hónappal, de közben jó lenne haza menni befejezni a szakdogámat, látni az akkor már megszületett unokahúgomat, drága unokatestvéremet és nem lemaradni az esküvőkről és más nagy eseményekről. Ezért nagyon hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy haza megyek és az otthoni dolgaimat elintézem. Ezenkívül úgy érzem, hogy ezzel a szervezettel nem tudok elég hatékonyan együtt dolgozni, habár valóban sok dolgot csinálunk/nak itt és fontos a jelenléte, de én nem tudok olyan hatékonyan dolgozni, és annyi mindent csinálni itt, mint amennyit szeretnék/szerettem volna, így úgy döntöttem nincs értelme hosszabban együtt dolgoznom WIL-Ugandával.

Azért szeretném kiemelni a szervezet érdemeimet, amihez valamilyen módon én is hozzá tudok/tudtam járulni. Nagyon szép volt megtapasztalni, hogy a szervezetnek köszönhetően tanult meg írni, olvasni több nő is, aminek köszönhetően gyerekeiknek tudnak segíteni, és munkát is könnyebben tudnak találni. 3 nő, aki az elmúlt 2 évben tanult meg olvasni, most került be a helyi önkormányzati testületbe, úgy hogy pár éve még a nevüket sem tudták leírni. Ezek nagyon szép történetek <3 Ezenkívül a craft programnak köszönhetően több gyerek tudott iskolába menni, mert megtudták keresni maguknak az iskolához szükséges pénzt, illetve az anyák, akik részt vettek a programban a megkeresett pénzt családjuk, gyermekeik támogatására fordítják. Egyértelműen szükség van itt oktatásra és fontos, hogy a nőket felvilágosítsuk jogaikról. Itt nem arról beszélünk, hogy ugyanannyi fizetést kapjanak, mint a férfiak, hanem olyan alapdolgok, mint oktatáshoz való jog, szabadon dönthessenek, hogy kivel és mikor akarnak szexuális kapcsolatot létesíteni vagy bármilyen más kapcsolatba lépni, és hogy egyáltalán merjenek gondolkozni, merjenek boldogok lenni és önálló döntéseket hozni.

Engem két dolog döbbentett meg, ami az ittenieknek normális: az egyik, hogy a családon belüli erőszak, nem számít erőszaknak, holott ugyanolyan erőszak, mint bármilyen más. A másik, ami lehet nem ekkora dolog, de nekem akkor is megdöbbentő, hogy a nők letérdelve köszöntik a férfiakat, illetve, ha egy nőt akarnak megtisztelni, előttük is letérdelve köszönnek. Nekünk is rengetegszer letérdelve köszönnek és lehet azt mondani, hogy ez egy szép szokás, meg a kultúrához tartozik, de szerintem nem az és szerintem nincs helyén, hogy csak a nőknek kell itt ilyen módon kifejezniük a tiszteletüket. Természetesen nem minden nőnek rossz itt az élete, sokan tanulhatnak és boldog házasságban élnek, de azért még közel sem ideálisak a viszonyok, de fejlődnek mindenesetre.

Én szeretek itt lenni; szeretem a "nyugalmat", a tömött taxi utakat, a gyerekek állandó kiabálását, az emberek mosolygását és úgy az egész légkört. A munka nem olyan amilyennek képzeltem és igen, a többi önkéntessel sem mindig könnyű együtt élni, de mégis örülök, hogy idejöttem, mert itt megtapasztalhatom a helyiek igazi életét, amit a városban, egy nagyobb szervezetnél nem tudnék. Velük élünk, és úgy ahogy ők, nem pedig úgy, ahogy a "mzunguk", így jobban megtudjuk őket érteni és látjuk, hogy valóban mire van szükség. Azonkívül pedig, mivel együtt élek egy kis szobában másik 3 lánnyal, plusz félig két fiúval, gyakorolom a türelmet és az alázatot, hogy hiába csak egy lánnyal mosogatunk mindennap, bizony ma is mi fogunk... és hiába szeretném, ha a 3 kg nasit beosztanánk, nem én döntöm el, és azt is együtt döntjük el, hogy mi lesz vacsorára és hova megyünk a hétvégén.

Nem vagyok itt elég időt ahhoz, hogy maradandót tudjak alkotni itt, de igyekszem a legjobbat kihozni belőle és talán azért sikerül egy-két dolgot elérnem, és ha lenne lehetőségem még később máshol önkénteskednem, már tudom, hogy mit és hogyan kell keresni 😊