Búcsú a falutól

"Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet. De szóba se jöhet Skandinávia, csak a jó meleg Afrika..."

Aki már töltött hosszabb idő külföldön akár erasmus, akár cserediák, munka vagy más keretek között tudja, hogy a búcsúzás attól a helytől mindig nehezebb, mint mikor az otthonunkat hagyjuk el. Miért? Egyszerűen csak azért, mert azt tudjuk, hogy 3 hónap, félév, év múlva úgyis hazatérünk és látni fogjuk szeretteinket, de mikor egy ilyen rövidebb kiküldetés után el kell hagyni a már otthonunkká vált helyet az bizony nehéz, mert nem, hogy csak nem tudjuk mikor térhetünk vissza, de tudjuk, hogyha vissza is tudunk térni az már nem lesz ugyanolyan, mert az emberek, akikkel átélted azt a soksok élményt, már nem vagy nem úgy lesznek ott, mert az élet őket is más merre vitte. Ezért is volt ez a hét különösen nehéz. A felnőtteknek egyszerűbb búcsút mondani, de a gyerekeknek, akik nem értik még ezt, és mivel egy nyelvet sem beszélünk elmagyarázni sem nagyon tudjuk. Annyit értettek először a gyerekek, hogy az ő mzunguik nagyon pakolásznak, és soksok ajándékot adnak nekik. Nem merték elhagyni a mzunguk lakását, nehogy valami kincsről lemaradjanak. Valaki egy pólót, valaki egy számára hatalmas szoknyát, testápolót, kézfertőtlenítőt, nedvestörlőkendőt vagy tusfürdőt kapott. Először boldogok voltak, annyi mindent kaptak, amennyit még életük során talán sohasem, és mind annyira furcsa, illatos, csillogó és szép volt. Ezután csak annyit érzékeltek, hogy az ő mzunguik napközben is játszottak velük, hogy csak rájuk koncentráltak és soksok közös képet készítettek és itt az idősebbek kezdték lassacskán megérteni, hogy mi is folyik itt.

De nem csak a gyerekektől kellett elbúcsúznunk; ott volt az irodában Catherine, akinek ez volt az első alkalom, hogy önkéntesekkel dolgozott együtt és nagyon a szívére vette a búcsúzást; ott volt Rose, aki a szemközti bolt tulajdonosa és az ugandai nagymamánk volt; és ott volt mindenki más a faluban, aki ismert minket. Mindenki nagyon kedves volt és az udvarunkban elhalmoztak minket ajándékokkal; egyik szomszéd kenyeret hozott nekünk, másik cukornádat, Rosetól pedig szódát és kekszet kaptunk az útra. Mindenki nagyon kedves volt és azt adott, amit tudott. Sylvia a legidősebb kislány kezdte egyedül megérteni, hogy elmegyünk, és talán ez neki volt a legnehezebb, így este még soksok ölelést kaptunk tőle. Reggel 7kor terveztük az indulást. Az éjszaka nem sokat aludtunk, mindenki más indokkal. Chloe már nagyon izgatott volt, hogy haza menjen, Laura, Mackenzie és én pedig persze mind vártuk, hogy haza menjünk, ugyanakkor nagyon szomorúak is voltunk, hogy annyi mindent hátra kell hagynunk, különösen Josephet sajnáltuk, akit tudtuk, hogy egy időre egyedül lesz a házban, és ő ezt nem szokta meg. Reggel 7kor kellett indulnunk, de hatkor már mindenki fent volt. A gyerekek is felkeltek így őket is még meg tudtuk ölelgetni reggel. Iannek fogalma se volt mi történik és miért ébresztették fel, Alicie még mindig nem érkezett vissza apukájától, így tőle végül sajnos nem tudtunk elbúcsúzni és Sylvia pedig kisírt, feldagadt szemmel vetette magát karjainkba.

 Nehéz és szomorú volt a hajnali búcsúzás, de ez mindig elérkezik, ennél talán már csak a hazaérkezés a nehezebb, amikor még egy ideig kívülállónak érzed magad és ha kérditek idehaza: "Na milyen volt Afrika?" (KFT) Csak annyit válaszolok: "Aha-ha".