Az élet egy nagy kaland,de rajtad múlik mit hozol ki belőle
Sokan mondják nekem, hogy mennyire irigyelnek, hogy itt lehetek Ugandában, mennyire szerencsés vagyok és bárcsak ők is utazhatnánk ilyen helyekre és önkénteskedhetnének Afrikában... Ezek az üzenetek ihlették meg ezt a blogbejegyzést.
Ha 2 éve valaki azt mondja nekem, hogy lehetőségem lesz a sivatagban tevegelni és napfelkeltét nézni, a Holt-tengerben fürödni, a Boszporusz partján vízi pipázni, Vietnámban tavaszi tekercset készíteni és a rizsföldeken kirándulni, Európa legnyugatibb pontjához ellátogathatok Portugáliában, Svédországban strandröpizhetek, Koppenhágában hajókázhatok és végül Ugandában raftingolhatok, majmokkal strandolhatok és itt fogok dolgozni, nem hittem volna el én sem. Csupán az elmúlt 2 évben annyi minden történt velem, mint az előtte lévő évek során összesen sem. Nincsenek olyan különleges képességeim, aminek köszönhetően ennyi mindent csinálhattam, úgy érzem, hogy az élet mindenkinek felkínál sokféle lehetőséget, de hogy mennyire élünk velük az rajtunk múlik. Nem mindenkinek lesz lehetősége, hogy bejárja a világot és egzotikus helyekre utazzon, nem mindenkinek ugyan az az útja, nem mindenkinek kaland, hogy távoli országokba utazzon, idegen tájakat fedezzen fel és új emberekkel találkozzon. Valakinek a kaland; a családalapítás, az hogy egy másik városba mehet egyetemre, saját vállalkozást indíthat el vagy éppen az hogy valami számára teljesen új területen próbálhatja ki magát. Nem ugyanazok a vágyaink, a lehetőségeink és az igényeink sem, így "általános receptem" sincs az izgalmas, eseményekkel teli életre, de tippjeim igen ;) Amit én szeretnék megosztani veletek viszont, azaz én történetem, és hogy hogyan valósítottam meg eddigi álmaimat.
Az életem során akárhányszor kitaláltam valamit, mindig volt valaki, aki azt mondta, hogy hülyeség, ne csináljam, nem fog sikerülni stb... ha hallgattam volna ezekre a gondolatokra/emberekre, akkor most nem beszélnék angolul, nem kezdtem volna el a jogot (a jog még mindig kérdéses, hogy jó döntés volt-e, de azt hiszem igen :D ), nem dolgoznék, nem lennék Ugandában, nem utaztam volna sehova!
16 évesen döntöttem el, hogy ki szeretnék menni egy évre Amerikába tanulni. Nem nagyon tudtam angolul, de végig szenvedtem magam a 60 oldalas jelentkezési lapon, majd pedig a szóbeli angol interjún, ami rendkívül kínos volt, mert alig értettem a kérdéseket, válaszolni meg még nehezebben tudtam. Elsőre nem sikerült, de elhatároztam, hogy menni akarok, így a következő évben ráfeküdtem az angolra és még egyszer megpróbáltam, annak ellenére, hogy az akkori angol tanárom a szemembe mondta, hogy katasztrofálisan beszélek angolul és ne számítsak jó tanári ajánlásra tőle és a saját családom sem gondolta, hogy végig csinálom. Neki futottam még egyszer, de már úgy, hogy leraktam egy középfokú nyelvvizsgát, ezzel elsőként volt nyelvvizsgám az angol csoportunkban, annak ellenére, amit előzőévben a tanárom mondott nekem, és úgy, hogy bizony a csoportban, amikor tanulni kezdtem a nyelvet hangosan kinevették a kiejtésemet, ami sok kezdő nyelvtanulót elbátortalanít. Másodszorra sikerült; minden nehézség és kétely ellenére, kimentem Amerikába egy évre. Haza jöttem és a következő "lehetetlen" küldetésem az volt, hogy amellett, hogy NB1-ben röpizek kitűnő legyek és állami ösztöndíjjal felvegyenek a Corvinus nemzetközi gazdálkodás szakára. Nem jelöltem be önköltségeset és ezt az egy szakot jelöltem meg a Corvinuson, még pszichológiára jelentkeztem, de ott is csak államira. Visszagondolva vakmerő volt, de akkor eszembe sem jutott, hogy nem sikerülhet minden egyszerre. Bár sokan kételkedtek, hogy menni fog, sikerült és felvettek elsőre, államira és valami csoda folytán (értsd: részrehajló magyartanár) a bizonyítványom is kitűnő lett. Nem mondom, hogy nem tettem érte, rengeteget tanultam az edzések mellett (igazából csak törit, de tudtam, hogy az elég lesz) és minden erőmet megfeszítve készültem az emelt érettségire az edzések között. Ezután elkezdtem az egyetemet és a röpit továbbra is folytattam, de már nem élveztem úgy a profi sportot, de nem tudtam elképzelni, hogy abba hagyjam; egyrészt mert úgy éreztem feladom, másrészt pedig, mert féltem kipróbálni magam az igazi munka világában... Fel kellett ismernem, hogy nincs értelme folytatnom és be kellett látnom, hogy bizony nem vagyok akkora tehetség, szeretem a sportot és elértem, egy szintet, amire azért büszke lehetek, de ennyi, másban kell már remekelnem. Nagy levegőt vettem és otthagytam a röpit, a szakosztály vezetőm azt mondta, hogy nem fogok egyetem mellett olyan munkát találni, amit szeretek és jobban fizet, mint a röplabda... Gondolom csak rám akart ijeszteni, hogy ne szezon közepén hagyjam ott a csapatot. De láss csodát 1 hónapra rá miután abbahagytam, már 2 munkahelyem is volt és bőven meg tudtam keresni azt, amire szükségem volt, így nem kellett haza költöznöm, amit nagyon nem szerettem volna. Ezután kitaláltam, hogy következő évben el szeretném kezdeni a jogot. Két egyetem és munka, ez volt az elgondolás, közben pedig 1 hét Izrael és 1 hét Portugália is tervben volt már a félév során. Mindenki azt mondta, hogy biztosan nem fogok tudni dolgozni 2 egyetem mellett, de én úgy döntöttem, hogy meglátom mennyit bírok. 1 munka 8 órás, másik pedig heti 5 óra angol oktatás, hogy legyen elég pénzem mindenre. Hát nehéz volt, de mint oly sokszor, mikor már én is azt hittem, hogy nem tudok mindent egyszerre csinálni, minden sikerült. Eredményesen levizsgáztam mindkét egyetemen, minkét munkát tudtam csinálni és az utazások is jól sikerültek, annak ellenére, hogy természetesen menet közben voltak nehézségek. Jött a következő félév, amire megint nagy terveim voltak: 2 hét Vietnám, 1 hét Svédország, szakdolgozat, munka (már csak egyre fókuszáltam, de heti több órában), nyárra pedig külföldi szakmai gyakorlatra szerettem volna menni, eredetileg az UN-hez, de ezt már én is éreztem, hogy kicsit lehetetlen, így elkezdtem NGO-k között keresgélni. Elkezdődött a félév és megkaptam az egyetemen a ZH időpontokat és a beadandók határidejeit, rájöttem, hogy bizony a két egyetem, utazások mellett nem fog menni, és a vizsgákat sem fogom tudni a jogon befejezni mielőtt, külföldi szakgyakra mennék. Igen beismertem, hogy ez nekem sem fog menni, így passziváltattam a jogot. Először kicsit kudarcként éltem ezt meg, nem azért, mert bárki kevesebbnek tartott ettől, hanem saját magammal szemben éreztem úgy, hogy elbuktam. Ez van, ha maximalista vagy, nehéz magadnak megfelelni... De nekem is be kellett látnom, hogy ami sok, az sok. Nagyon fontos felismerni a saját korlátainkat és nem szégyelni őket, hanem felvállalni azokat. A következő lépés a megfelelő gyakorlati hely megtalálása volt, de az egyetem, munka, diákszervezet és utazások mellett nehéz volt. Munka is egyre több volt, és ott is egyre izgalmasabb dolgokba vághattam bele, így ott is elkezdhettem szárnyaimat bontogatni, amit talán mindennél jobban élveztem, különösen mert a munkában előtte még nem volt ennyi sikerélményem. De hozzá teszem én szerencsés vagyok/voltam, mert olyan helyen dolgozhattam, ahol hagytak kibontakozni és minden támogatást megkaptam, ahhoz hogy a legjobban végezhessem a munkámat és mellette a tanulmányaimat is (kicsit könnyített helyzetben vagyok, ugyanis egyetemi tanárom volt a főnököm). Végül 4 lehetőséget találtam a gyakorlatra: egyet Tel-Avivban, egyet Svédországban, egyet Thaiföldön és egyet Ugandában. Eldöntöttem, hogy ha megkapom az ugandait, akkor oda megyek. Megkaptam, de se én, se szerintem más nem hitte el, hogy valóban megyek, ugyanis ösztöndíj nélkül nem tudtam volna. Mindenki azt mondta, hogy teljesen elment az eszem, hogy Ugandába akarok menni, hogy ez egy rendkívül veszélyes ország, a szervezet ahova menni akarok, nem is létezik, meghalhatok sárgalázban, maláriában... el fognak rabolni, megfognak ölni, minden lehetőséget felsoroltak. Egy olyan helynek festették le nekem Ugandát, ahova épp eszű ember nem menne. Ezektől egy icipicit én is elbizonytalanodtam, de megkaptam az ösztöndíjt így zöld utat kaptam, hogy mehessek. Ha az aggódó, rémtörténetek mesélő emberekre hallgatok, akkor most nem lehetnék itt a világ egyik legszebb helyén és nem ismerhettem volna meg ezeket a fantasztikus ugandai embereket. Olyan helyekre mehettem itt is, olyan dolgokat tapasztalhattam meg, amiket sosem gondoltam, és még a szafarizásom hátra van ;) Az eddigi rövid "történetemet" nem azért meséltem el, hogy leírjam, hogy mekkora király vagyok, hogy ezeket megcsináltam, inkább azért, hogy megmutassam sokszor nem könnyű, sokszor áldozatokat kell hozni, sokszor egyedül vagy és még te sem hiszel magadban, de én hiszem, hogyha valamit valaki igazán szeretne, azt el tudja érni, a lényeg a kitartás és a motiváció, mert mindig lesz valaki, aki azt mondja úgy sem sikerül, de ugyanakkor mindig lesz más valaki aki támogat és aki segít, vagy ha más nem, nekem a Jóisten segített a legnehezebb pillanataimban, mikor összegyűlt minden. Nem mindig volt ugyanaz az ember a támasz számomra; sokat segített a családom, a barátaim és bizony a tanáraim is. Szerencsére mindig volt egy ember mellettem, aki hitt bennem és akiből erőt tudtam meríteni. Az én energiám is néha véges, de én olyan természet vagyok, hogy szeretek célokat kitűzni és azért bármit megtenni, nem mindig sikerül minden, de igyekszem nem kudarcként felfogni, ha valami nem jön össze, és ez a legnehezebb a számomra, aki ismer az alá tudja támasztani :)
14 éves voltam, mikor az egyik tanárom a következő idézetet adta nekem útravalóra, és azóta is eszerint igyekszem élni az életem és ez az egy mondat volt sokszor a kapaszkodóm: "Célozd meg a holdat, ha eltéveszted is a csillagok között landolsz". Lehet, hogy kicsit elcsépelt, de nekem segít, ez az, amit újra és újra elismétlek magamban már 9 éve, és ami az én "élet idézetem". Találd meg a belső motivációdat, és akkor te is életed kalandját tudod élni, az életedet te alakítod, és ha nem tetszik akkor egyedül te vagy az, aki ezen változtatni tud. Igen valakinek könnyebb, jobb lehetőségei vannak, de mindenki maga dönti el, hogy a citromból végül limonádét csinál-e.